Kezdet

Sokan kételkedve néztek a szemembe, és voltak akik ki is mondták. Manapság nagy felelőtlenség földet venni: Tudod ott dolgozni kell!
Visszanéztem az emberek szemébe, őszintén, tiszta szívvel és tekintettel annyit mondtam-Tudom.

A családban, és a közvetlen környezetemben is akkora nagy ellenérzésbe ütköztem, amit nem tudtam minek vélni.
Márciusban kezdtem el dolgozni, nagyon nehéz volt. Addig nem csináltam semmi megerőltetőt, és ha igen, arról már 10 éve leszoktam. Ott lebegett sokszor a kudarc érzése, egyedül voltam, olyan nagyon egyedül.

A terület 1300 négyszögöl. Egy igazi birtok.

Korábbi napló részletből idéznék, amikor átvettem a gazdaságot:
"2010. március 17.

Egy vasárnapi napon vettem át a „nagy” kulcsot. Már azért is nagy, mert meg van fél kiló, és hatalmas, 20-25 cm hosszú. A legszebb kulcs, amit életemben láttam, egyszerű színe nem kihívó. Egyszerű, funkcióját tökéletesen ellátja, nincs rajta egy négyzetcenti sem, ami felesleges lenne. Az ajtó, amit nyit nagyon erős, és egyszerű. Több feszítés nyom ékíti, de ez, még barátságosabbá teszi, hiszen nem engedett. Emlékeztet valakire, nem tudhatjátok kire gondolok. :P
A pince vihart vert, egy-két cserép hiányzik, messziről fehéren virít közelebb érve kicsit lehangolóan hat. Az évek elszálltak vele, amikor először belépek, rendszertelen rend fogad, és rengeteg pókháló. Vizes falak, néhol kidőlt vakolat. Keresem a szememmel a seprőt, meglátom, de a pók azt is beszőtte.

A terület egy kisebb vulkanikus domb tetején van, ami olyan kilátás biztosít, hogy amikor eszembe jut, hálás vagyok, hogy ideszülettem.

Szemem visszatéved a pincére, hiszen sok van még hátra. S minden a pénzről szól, de én dolgozni szeretnék, alkotni, és újjá építeni ezt az épületet.
Az épület is ezt akarja, megszépülni, hogy újra büszkesége lehessen a környéknek, ha arra jár egy idegen s felnéz, azt mondhassa, milyen szép, s a ház tudja…

Tavasz van, hideg szél hódarát fúj, s metszenem kell. Előző nap este olvastam róla, s ennek előtte még többet beszélgettem róla. Ott állok kezemben a metszőolló, s vágnám, de nem tudom. Újra neki megyek, de nem tudom levágni, gondoltam hosszú napom lesz. Vizsgálgatom a veszőt, s nem látok semmi különöset. Nézem az ollót, mint az újszülött az ujjacskáit, s mozog. Összeszorítom, s megszorul, ahhá’ meg vagy!, de miért nem tudom összenyomni, az olló annyira passzra volt szerelve, hogy belevágott saját anyagába. Rossz zsosz*, de töretlen lelkesedéssel gondolkodtam a probléma megoldásán, míg egy rossz
kaszakővel kicsiszoltam a csorbát, az ollót kézre állítottam, s neki láttam a metszésnek. (*Zsosz: előjel)

Sajnos az ollóra még később vissza kell majd térnem. Egy sort csináltam meg, majd később folytatom, mert csak próbát tettem, hogy van e itt kereskedni valóm. Az eredménnyel elégedett voltam, aprólékosan megvitattam minden vesző lenyesését, így egy rövid sorral majd’ másfél óra alatt nyestem meg.
Lesz ez még jobb is-gondoltam.


Kitisztítottam a levelektől a csatornát, és a ciszternát, amit az előző gazda leeresztet, mert már nem volt tiszta, s gondolta kitisztítja majd egyszer.
Az új létrát összeszereltem, és kipróbáltam, hogy működik e? A szerszámokat, amiket kivittem számba vettem, és egy helyre összeraktam.

Anyámhoz haza érve kicsit fáradtam, kicsit elégedetten, de látva a nagy munkák hosszú sorát magam előtt a jövőtől való bizonytalanság okozta félelemtől megrészegülve kezdtem bele a levesembe.
(Jajj, Édesanyám az a húsleves, amit te főzöl fiaidnak az nem fogható semmihez!)

Így este kicsit elfáradva, a holnapon gondolkodva, jutna eszembe azok a régi idők, amikor nem volt mobil, meg permetszer sem, igaz ilyen betegségekkel sem kellett bajlódni, vagy csak a bor minősége volt más. Talán ez már nem fontos. Az élet szeretete, a kitartás, és az áldozatos munka hozza meg azt az érzést, amit elégedettségnek nevezhetünk.

2010. március 18.

Huhhh, ma átestünk a tűzkeresztségen a szó szoros értelemben. A metszéshez Istentől kértem jó időt, s megkaptam. A kopaszodó fejem pipacs vörösre égett. Ma is tanultam valamit barátom, holnap sapkában metszek.

A munka egyébként nem valami érdekes, és nagy szerencsém van, hogy édesanyámék felajánlották segítségüket. Hálás vagyok nekik. Ma nagyot haraptunk az egészből. Már kialakult a heti menetrend. A birtok hatalmas, a munka végtelennek tűnik.
Boldog vagyok! Beállítottam az órám délidőre. A gyomrom már 10.30 kor jelzett, de dél, az dél.

Saját pácolású sonkát vettem elő, és az otthoni maradék kenyeret, kiflit hoztam el. Desszertnek pár almát. Az étel üdítőleg hatott. A sonkához hagyományosan hagymát ettünk, és csöndben falatoztunk

A táj lenyűgöző! A Bakony kapujában 20 kilométeres körzetben az egyetlen vulkanikus képződmény magaslatán szemléled az eléd táruló síkot a rajta elhelyezkedő települések szokott rendjét.
Az időjárás napos, enyhe szelő fújdogál, a hőmérsékletet megbecsülni sem tudnám. Evés közben látom, hogy a szomszéd macskája ott napozik mellettünk. Egy fekete párduc, hatalmas kandúr, úgy somfordál felénk, mintha maga a csizmás kandúr méltóztatna felénk jönni.
Szép állat.

Ezt a képet, a kellemes fáradságot gondoltam ezt soha nem tudnám megunni. Azt a szeretet, amit érzek a birtok iránt nem tudnám leírni.

Rengeteg munkát vettem a nyakamba, de ez valahogy lelkesít, és elképzeltem milyen lesz majd, ha egyszer kész lesz. Olyan képet láttam, amitől majd a könnyem csordult ki. Jó volt átélni ezt a képet! Köszönöm Istenem!

Ma sokat haladtunk, arra gondoltam, hívok még segítséget. Szeretném rendben tudni a terciát. Valahogy mindig erre vágytam. Olyan érzésem van, mint amikor úszni tanultam, és a medence oldalán az első próbálkozásaim pánikos kapaszkodó keresése két tempó után. Sokat gyakoroltam, s a két tempó két hosszá lett. A két hosszból húsz hossz lett, és így tovább.
Ez is ilyen, ma még vergődöm, két év múlva meg jól megy. Húsz év múlva meg jönnek a fiatalok, Molnár gazda, meséljen…milyen volt, amikor neki kezdett?
S mi leülünk az asztal köré, és megisszuk az áldomást. Percekig bólogatunk, s megvitatjuk a bor finomságát, majd elkezdődik a történet.
Pipafüstjébe burkolódva érintjük életünk rendkívüli emlékeit, amit az idő patinája feljavított.
A patina alatt az emlékek elven húsba vágnak, s a mesélő néha elhallgat. Mindenki hallgat. Tudják, a pillanatot rá kell szánni, mert semmi nem tarthat örökké.
A hallgatóság feszült csöndben várja az elbeszélés végét, mindenki tudja a végét, de hallani akarják. Nevetni és sírni egyben. Azt az energia felszabadulást, amit az önzetlen szeretet, és határtalan boldogság tud nyújtani, még ha csak pillanatra is, de vágyunk rá!

A mesélő visszazökkenve a jelenbe hosszan mesél történéseiről, és már nyílt őszinteség sem zavarja, csak mesél, s a történet egyszer véget ér.

2010. március 21.

Már napok óta dolgozunk a szőlőben. Be kell látnom indokolatlanul nagy a megművelendő szőlő. Nem csüggedek, kicsit fáradtam, nem látva a végét, töretlen lelkesedéssel, gondolkodom a jövőn. Mennyire kiszámíthatatlan!

Mondta anyám csukjam be a pince ajtaját. Nem gondoltam, hogy be kéne csukni, kinn jó idő, benn büdös és hűvös. Szóval ebédhez készülvén az elemózsiás kosarunkat kifosztotta egy macska.
Kibírtam röhögés nélkül. Nem voltam mérges, csak tudtam, ha anyámra hallgatok, akkor ez nincs.
Mindegy gondoltam, mindennap tanul az ember, ma is!
Rohadt macska!

Már ötödik napja járok ki metszeni, segítséggel, néha anélkül. A kezeimben duzzad az akarás. Minél fáradtabb vagyok, annál nagyobb erőt érzek magamban.

Igazán nem a figyelők érdekelnek, csak saját magam. El szeretnék fordulni a filozófiától, az örökös kérdésektől, és attól, hogy választ keressek arra, mire nincs válasz, vagy csak nem érdekes…vagy éppen senkit nem érdekel 

A filozófiától, ideológiától nem tudok elszakadni. Nem tudok úgy művelni, hogy ne tudjam mi a célom. Nem tudok úgy tenni, hogy az értelmét ne sejtsem.

2010. március 28.

Ma a középső, felső vágóból kihordtam a venyigét, amíg édesanyám meg a párja befejezték a metszést. Nem volt sok, így én a barackfák metszésének álltam neki, míg az öreg eltüzelte a venyige egy részét. Anyám kötözött. Mindennap egy keveset haladunk, az biztos nekem magamnak segítség nélkül nagy lesz ez a terület.

Az ősszel szüret után a birtok felső részéről (a laposból) kivágom a szőlőt, helyette gyümölcsfákat, és bokrokat fogok telepíteni. A terület adott, van lehetőség gazdálkodásra. A munkakedvem meg van, erőm, s úgy gondolom az eszem is meg van hozzá.

Mindenki értse ahogy! 

Két gyümölcsfát metszettem meg, évek óta nem volt metszve, ez így kezdésnek mélyvíz volt.
Így jobban és gyorsabban tanulok, más nem azt mit nem kéne erőltetni.


2010. március 31.

Tegnap befejeztük a metszést, és a kötözést. Ha a gyümölcsfák metszését befejezem, akkor már „csak” a permetezés marad vissza.
Új kihívások, új feladatok.

A hordókat kell rendbe tennem.

2010. április 19.

Sokat járok ki, sokszor csak sétálni. Megnézem, mások mit csinálnak. Vannak, akik megszólítanak és érdeklődnek, még nem tudok mit mondani.

A falak düledeznek, de még állnak. Egyik nap arra gondoltam, hogy én itt kezdem az újjá építést.
Nincs villany, se víz. Határtalan boldogságom nem akar csillapodni, ezt az érzést nem tudom mihez fogni.

Azért imádkozom, sokáig tartson.

2010. április 22.

Ma kíváncsisággal vegyes hangulatban kezdtem meg az utam, nem siettem, de nem is döcögtem. Vártam, hogy ott legyek, és lenyírjam a füvet. A fűkasza nem szuperált. Valamit rosszul csinálok. Nem gond…de a damil egyik vége beleszakadt a dobba. Átléptem a szomszédba, mit is kezdhetnék ezzel. Én ehhez nem értek! Beszélgettünk ittunk két-három pohár bort, de nem jutottunk előbbre. Visszamentem a telekre, és tovább agyaltam a problémán, addig forgattam az alkatrészeket, míg a merev lapot vissza tudtam szerelni, úgy, hogy az nem rázta a gépet. Nagy területen levágtam a füvet, ma sikerélményem volt, Istennek legyen hála!

A damil mellett volt egy merev fémlap, ami szintén a fűnyírást erősítette.
Azt mondta a szomszéd, ő már rég haza ment volna. Sokáig agyaltam mi tartott ott, és miért nem adtam fel."