Egész télen a tavasz beköszöntét vártam, s most hogy itt van...annyi a dolog, hogy sem az elejét, sem a végét nem látom. Jó, hogy megjött.
A kezdeti virágeső után, a zöld levelek kipattantak rügyekből, a jó idő beköszöntét várva.
A jó idő, a tavasz újra meg újra itt van, csak a munkaidő nem igazodik az időjárás szeszélyeihez. Most már belátom egykori főnököm bölcsességét, aki azt mondta, hogy a mi munkaidő beosztásunk nem kedvez a gazdálkodásnak.
Keményfejű makacs ember lévén nem hittem neki, de igaza van. Könnyű lenne feladni a harcot, de egy láthatatlan erő, vagy a hajlíthatatlan akarat nem enged letérni az útról. Amikor nekiláttam, nem tudtam milyen fába vágom a fejszém, csak éreztem, de nem tudtam. Most a tavalyi év tapasztalatai, és a jövő vízióitól elhomályosult tekintettel, próbálom megismételni a lépéseket, úgy mint a kisgyermek kifogyhatatlan akarattal nekirugaszkodva.
Nem hinném, hogy áltatom magam, mert egy számomra ismeretlen terület megismerése, nagy feladat, akár az utazónak az ismeretlen kifürkészése.
A tudás megismerése más emberek tapasztalatainak elolvasása, számos kötetlen beszélgetés hosszú időt feltételez, és az út, amin elindultam rögös.
Egy történet jut az eszembe:
Egy egyetemi kurzus keretében a pillangókat vizsgálták. Végig nézték, hogy hogy bújnak ki bábjaikból. Az egyik hallgató megszánva hosszú, és kemény küzdelmüket, azt javasolta, hogy segítsék ki az egyik pillangót, ne kelljen neki szenvednie.
Így is történt, egy szikével finoman "kisegítették" az újszülőt kis lepkét, aki néhány szárnycsapást követően holtan hullott alá a mélységbe. A további vizsgálatok megállapították, hogy az a néhány küzdelmes perc annyira megedzi a lepkék belső izomzatát, hogy a lepkék életképessége, és annak esélye, hogy életbe maradjanak nagy mértékben megnövekedik.
Ez a tudás éltet, hogy szellemileg, és fizikailag egyaránt képes leszek egy magasabb szintre eljutni. Azt gondolom, hogy arra mindenféleképpen jó lesz, hogy megbecsüljem azt, amit eddig meg sem láttam.
