Mindig, amikor Isten szóba kerül egyik mondásunk jut az eszembe- "Segíts magadon, Isten is megsegít!" Gondolkodtam, hogyha megcsinálok mindent, ami szükséges... mi szükség Isten segítségére?
Érdekes, édesapám, aki nem templomjáró ember, megjegyzem magam sem vagyok az, mondta nekem abban a vonatkozásban, hogy nincs is rá szükség, ha ezt megfogalmazták.
El kell mondjam nem értek egyet, vagy csak félig meddig. A tett az, ami meghatározza az embert, mert a szavak elszállnak, mint tavaszi szélben a frissen pottyantott tehéntrágya szaga.
Ha elültetek egy magot, valamiért mindig Istenhez fohászkodom. Igyekszem egészségben felnevelni a növényt, szeretettel gondozom. A gazdatársak bizonyára mégis eltudnák mondani, hogy nem ezen múlik. Egyik hallott tudást írnám ide: "Sokat fog az még kinn éjszakázni!"
Egyik évben jégverés érte a környéket, de az én ültetvényemet elkerülte. A következő évben a megyében mindenhol elfagytak a virágok, de az én kertemet nem érte, ekkor rekord mennyiségű cseresznye érett be. Megszeretném kérdezni, és nem kell rá válaszolni, csak érezni- miért szükséges Isten segítségét kérni?
Úgy gondolom, hogy a ma emberének van egy küldetése, tán nem mindenki ismeri fel, de mégis...keres valamit. Nem tudja, hogy mi az, nem érti, hogy miért érez egyfajta ürességet, de tudja valami hiányzik.
Előre elnézést kérek, azoktól, akik valamilyen felekezethez tartoznak vallási, hitbéli öntudatát valamilyen formában megsértem. Nem szeretném! Én azt vallom, ha Istent szeretnénk megtalálni nem kell be térnünk semmilyen épületbe. Elég megállniuk, és szétnézni a "nagyvilágban".
Minden pillanatnak, amit megélünk, talán nem tulajdonítunk jelentőséget neki, de el kell mondjam, hogy van jelentősége. A pillanatnak, az érzésnek, a szónak, az érintésnek.
Három dolog soha nem tér vissza ebben az életben:
- a pillanat, a kimondott szó, és az eldobott kő.
Ezen elveket tartva talán teljesebb életet lehet élni, ha boldogabbat nem is, de örömtelibbet.
Ez nem kertészeti kérdés, mégis egy gazdának hétköznapjait átszövi, észre sem veszi, csak használja ezt a tudást.
Furcsának találom, hogy "mi" városi emberek, hajlamosak vagyunk elmenni fontos kérdések mellett, azzal védekezve, hogy ez nem ránk tartozik.
Nagyapámmal szoktam beszélgetni régi dolgokról, és elmesélte, hogy régen a faluban szinte mindenkinek volt tehene. Reggel kihajtották őket, és este haza találtak... egyik mondásunkat hadd idézzem: "Néz, mint borjú az új kapura"
Szombatonként a falu lakói kimentek az utcára, és összetakarították a tehenek, lovak potyadékát. Abban az időben ennek külön jelentősége volt, mivel az építkezések nagyon fontos kelléke volt a ló-, tehéntrágya. Egyik olvasmányomból tudom, hogy Erdélyben a bivalytrágyát felhasználták építkezéshez-tavasszal sározáshoz.
Mi köze lenne a trágyának a csodához? Talán a tisztelet, és az érték, ami hozzá fűződött. Arra gondolok, hogy azaz űr tátong ebben a világban, amit nehezen tudok megfogalmazni, de azok akik megakarnak érteni, azok tudják mire gondolok.
Hadd zárjam azzal a gondolatot, hogy mire lehetne képes egy városnyi közösség, ha minden szombatját a városnak szenteli. A régi idők rossz emlékeket hordoznak, de a cél az, ami érték válik a tett nyomán. Az mindegy, hogy hogyan nevezzük...
1. Az őszi vetés
2. A pince előlről
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése